Az én hírnökeim – N. Pál József publicisztikája

Vágólapra másolva!
2023.10.14. 23:44

Többször írtam, hogy a „ki (volt) minden idők legjobbja...” kezdetű kérdést a sportra nézvést (is) terméketlennek gondolom, s legföljebb játéknak fogadom el, ám annak mindenképpen. Azért mondom így, mert a választ magam sem szoktam megkerülni, s ugyanazt a négy (magyar) nevet sorolom rendszerint, újabban – úgy 2005–2006 óta – ötöt inkább. Időbeli sorrendben: Csik Ferencet, Papp Lászlót, Balczó Andrást, Egerszegi Krisztinát – és ötödikként Puskás Ferencet teszem hozzá még. (Lehet, úgy gondoltam: legyen egy futballista is a sorban, lehet úgy, az öt mégiscsak kerekebb szám, mint a négy – mindegy ma már.)

No de mi fűzi össze az öt embert, versenyeik, jelenlétük emlékét bennem, ha már a „legjobb” definiálására felelősséggel nem vállalkozhatom. Egyetlen dologban biztos vagyok: nem az eredményesség puszta számszaki mutatója a döntő e választásban nekem. (Ez a statisztikai nyilvántartás, a vegyes értékű memóriatorna vagy a kvízjátékok megszállottjainak a tárgykörébe tartozik inkább.) Nem lehet a választottam „akárki” persze, jelentős, sőt, kiemelkedő eredményességi mutatók (érmek, rekordok, trófeák, kinek hogy tetszik) kellenek hozzá, ám egyetlen értékmérceként e tényt elfogadni nem tudom. Hisz arról például, hogy a földkerekség eddig legeredményesebb olimpikonja Michael Phelps a maga huszonhárom (ebből tizenhárom egyéni) aranyérmével, vitát nyitni nem érdemes, de hát úszásban gyűjtötte, amelyben egy olimpián sok érem begyűjthető (ő Pekingben aranyból nyolcat, Athénban hatot, Mark Spitz Münchenben hetet, Kristin Ottó Szöulban hatot szerzett), más sportágakban – mondjuk, a torna s részint az atlétika kivételével – meg nem. S megesik, hogy egy sportág nem szerepel az olimpián, noha igen népszerű a világon ma már (a Formula–1, amelynek hatása – magyar esélyes és az autó iránti vonzalom hiánya miatt – ritkán érint meg engem). S az is előfordul, hogy a valaha élt legjobbat olyan sport képviselői közül nevezi meg valaki (joga van hozzá!), ami hidegen hagy, kötődés híján még a szabályait is képtelen vagyok megtanulni rendesen, s ez így is marad alighanem (amerikai futball).

Több szempont, vonzalom, ízlés, hajlam adódhat a „legek” kapcsán tehát, de biztos, hogy én az említett két sportág képviselőit például – még a szintén népszerű teniszt is ide sorolhatnám, noha Federer játékát csodáltam – a „legjeim” közé sorolni nemigen fogom. Ám tudomásul veszem, hogy megannyi, a tér-idő szálkeresztje által determinált állapot – ki hova, mely időben született, mily meghatározottságoknak kitéve nőtt fel – dönt e preferenciáról végül is. Nincs, nem lesz egyetlen igazság e téren (sem) soha, ennyiben maradhatunk.

Lássuk az én (most hangsúlyozottan magyar) névsoromat tehát.

Csik Ferenc egy olimpiai aranyat nyert Berlinben, 1936-ban, azt is váratlanul, s pályájának (karrierjének, ahogy ma mondják) fénykora legföljebb két esztendőre nyúlt (1934-ben kétszeres Európa-bajnok lett, s az olimpia után nem nyert „semmit” se már). Egyéni világcsúcsot nem úszott, ellenben legjobb idejét (57.6) a legjobbkor, a berlini fináléban érte el, amivel a magyar női elődöntőbe sem lehet ma már bejutni talán. Hát ez semmi, mondhatná a modern kor számszakos eredményeinek megszállottja, s valóban: milyen, avagy „mekkora” úszó, sportoló volt hát Csik Ferenc?

Az övé az első magyar olimpiai bajnokság talán, ami össznépi mámort hozott a születésével egy időben, ráadásul a váratlanság fölhajtó ereje is tökéllyel működött. Szólt már a rádió, Pluhár István hangját hallani ma is torokszorító. Idegenek lapogatták egymás hátát az utcán, a villamoson, a mulatókban, s az alig huszonhárom éves (akkor még) orvostanhallgató minden magyar Ferkója lett egyetlen perc alatt. Történt a brutális országvesztés után tizenhat évvel, midőn a harmadnyira zsugorított haza ilyen és olyan terheltségekkel bár, de talpra állt, a sport terén különösen. 1924-ben kettő, '28-ban öt, '32-ben hat aranyat nyertünk az olimpián, s a berlini tíz legfényesebb medália (meg a Németország és az Egyesült Államok mögötti harmadik hely az éremtáblázaton) az ország életrevalóságáról is tanúskodott. Nem tudhattuk, mit hoz a következő évek történelme persze, de e legklasszikusabb úszószámban született diadal az 1945 előtti magyar sport szimbóluma lett. S azzá a minden téren (sportoló, orvos, családapa) példás életet élő, félárván induló bajnok alig harminckét évesen, a tán utolsó magyarországi bombatámadás hősi halottjaként lezárult sorsa is.

Papp László választását indokolni fölösleges, nála még az eredménysorban se talál kivetnivalót senki sem. Oly sportágban ért három olimpiai aranyig, amelyben egy ötkarikás tornán csak egy nyerhető, s e bravúrt két kubai öklöző tudta megismételni csupán. Profi pályája is hibátlan volt lényegében (Európa-bajnoki címét hatszor védte meg), s hogy a világbajnoki övért nem mérkőzhetett, az akkori magyar (sport)politika bűne és szégyene mindörökre. S még valamit! Ha van sportunk egykori nagyságai közt, akivel szívesen váltottam volna szót személyesen is, ő lenne az. Ám mégsem bánom, hogy nem adatott ez meg nekem, hisz ha reá gondolok, itt van velem. Létünk azon jelenségei közé tartozott, akire emlékezni csak derűvel, szeretettel lehet. Lénye, humora, őstermészetes bölcsessége a reá mért aljasságoknak is föléje emelte őt, a hozzá foghatókról szokás mondani: ha csak ilyen emberek élnének a földön, nemcsak háború nem lenne, de még veszekedés se talán. Ő az egyik legendánk, aki valamennyi „minden idők” szavazáson az első három közt szerepelt.

Balczó András meg a másik, ez is tudható. A valaha élt legeredményesebb – és legjobb! – öttusázóról van szó, ezen sem vitázik senki józan életű lélek, s mert e sportágat egyre gyilkolják a „modern” illetékesek, így is marad ez már alighanem. Tán személyisége, föltűnést kerülő ösztöne, antisztáralkata a hősök idején még, legendás szorgalma, s finoman fiús arca adta, hogy amolyan vigasz, a „mi is győzhetünk” hitének bizonyítéka lett a hatvanas években s a hetvenesek elején ő nekünk. Akinek a „ruszkit” kellett legyőznie az elsőséghez általában, amiről azt hitte (akarta hinni) a magyar (futball, ó!), hogy azt nem szabad. Ő – és a birkózó Kozma István – pedig megtette rendszerint. Egy korszak szebb reményeinek hív kifejezője lett a Balczó-jelenség, amit a pályafutás befejezése utáni élet (Kósa-film, előadások hitről, hazáról, tizenkét gyermek fölnevelése), nem a médianyilvánosság előtt, de alaposan megemelt. Aki ismerheti, tudja, páratlanul önazonos lélek e minden értéket relativizáló világban ő: ahogy él, úgy beszél, s ahogy beszél, úgy is él.

Egerszegi Krisztina – harminchat év után – Balczóval azonos napon született, örvend ennek, én meg hiszem kissé, hogy ez nem is véletlen talán. Olimpián való eredményessége (öt egyéni arany) nem világrekord már (Ledecky hattal megelőzte a nők között), de az ő győzelmeinek minősége számomra meghaladhatatlan marad. A szöuli 200 hát történetét mintha felsőbb akarat rendelte volna így. Tizennégy évesen, először a nagyvilág színe előtt, mintha a sport ama veszni látszó szentségesebb feléről, a csoda fönntartható esélyéről adott volna hírt az az úszás nekünk, épp a hazai rendszerforduló még alig érezhető hajnalán. S az akkor rajta látott póznélküliség keretezte az arcot – majd' mindig nyerve – még nyolc éven át, hogy az új világ parancsai ne tudják megfertőzni őt azóta sem. Tudom: semmilyen közösségi felületen nem gyűjti a „követőket”, s még rangokat elősoroló névjegykártyája sincs. Él, ahogy neki rendeltetett. Hát így is lehet!

Puskást – muszáj bevallanom – a csak filmen látott káprázatos tudása mellett Szöllősi György 2005-ben megjelent könyvének egy athéni étteremtulajdonostól származó fordulata emelte végképp nálam e sorba. A „szeretet emberének” mondta Puskást a görög, s ennél nagyobb telitalálatot – tán három perc alapján mondom, amennyit egyszer beszélgethettem vele – nem olvastam még.

Mi sorolja egy csapatba e sportolókat (az emlékezetüket) bennem, akik közül legalább négynek az eredményessége is a világ legjobbjai közé tartozik vitathatatlanul? Tán a sport (Istenek ajándéka, Coubertin ódája szerint) azon „hírnökei” közé tartoznak ők, akik e már-már szétmállott – nemcsak az „eredményt” követelő szurkolói, hanem a „szakértői” szemléletben is szétmállasztott – ideát tartották fönn emberi és sportolói jelenlétükkel mind az öten, s ezt hagyták reánk. Örömöt és szeretetet hoztak a földre, aminél senki emberfia többet nem tehet!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik