Nincs új a nap alatt – Malonyai Péter publicisztikája

A történelem ismétli önmagát, megesik ez a sportban is. Például 1964 és 2024 összehasonlításánál. Legutóbb ugyanis hatvan esztendeje volt olyan évünk, mint a mostani, vagyis futballban Európa-bajnokság (akkor Nemzetek Európa-kupája), tavaszt megérő kupacsapat és koronaként az olimpia Tokióban.

Kétségtelen, a sport jelen idejű műfaj, ám egyrészt emlékezni jó, másrészt – mondjanak akármit a csak a mában élők – akadnak azért ma is hasznosítható tanulságok a múltból.

A kiindulópont akkor is az előző esztendő volt, tehát 1963. Amikor a világ- és Európa-bajnokságokon 12 arany-, 8 ezüst- és 22 bronzérmet szereztek sportolóink. Az év végi értékelés valós volt, nevezetesen, hogy nincsenek kis és nagy feladatok, mindenki tegye a dolgát a maga posztján, rajtunk múlik, mekkorát lépünk előre, s csak magunkat hibáztathatjuk az elkótyavetyélt lehetőségekért.

A futballal kezdem. A Kupagyőztesek Európa-kupájában az MTK, a Vásárvárosok-kupájában az Újpesti Dózsa folytathatta 1964-ben, mindketten a negyeddöntőben. A Dózsán hamar túlléphetünk, hiszen a Valencia kiejtette, otthon 5:2-re nyert, a Megyeri úton 3:1-re kikapott, és ennyi. És még az, hogy a Dózsa továbbmehetett volna, ha 2:0 után Borsányi Attila szerelése nem ér büntetőt, de leginkább akkor, ha nincs gond „a technikai tudással és az idegállapottal”, ám még ezzel sem magyarázható a rengeteg kihagyott helyzet.

Az MTK viszont menetelt. A Fenerbahcét itthon legyőzte (2:0), Isztambulban kikapott tőle (1:3), majd jött a harmadik meccs, a római 1:0. És következett a Celtic az elődöntőben. Hírnevéhez méltón, hiszen Glasgow-ban 3:0-ra nyert. Három gól, hátrány a javából, ám érdekes módon az edző, Kovács Imre úgy vélte, jó az esély, legalább a harmadik mérkőzésre. Aztán egyik pillanatról a másikra távozott a csapat éléről, jött Volentik Béla, ám a csere hátterének eltitkolása, a tény egészen apró betűs hírben közölve éppen úgy jellemző tünet volt akkoriban, mint a töretlen (futball)önbizalom.

Aminek volt alapja, hiszen a Népstadionban – akkori mércével – méltatlanul kevés (15 ezer) néző előtt az MTK 4:0-ra nyert, ez az egyik legfényesebb kupasiker a magyar futballsportban. El persze senki nem ájult, „igazi, vérbeli kupatalálkozó volt” – állt a Népsportban, s persze, hogy „az MTK minden dicséretet megérdemel nagyszerű fegyvertényéért”.

Aztán a döntő a Sporting ellen. Brüsszelben a 81. percben kapott góllal lett 3:3, a hosszabbítás eredménytelen, az Antwerpenben megismételt finálé pedig szintén emlékezetes: Joao Morais szögletből szerzett győztes gólt (0:1). Kovalik Ferenc kapus egyébként a Fenerbahce és a Celtic ellen is kapott egy-egy potyát, de fontosabb, hogy a szakértők nem voltak oda a második helytől. Érvekkel éltek. Például, hogy a portugál futballisták képzettebbek, ideértve azt is, hogy más, modernebb a játékfelfogásuk. Az MTK játékosai csak akkor mozogtak, ha náluk volt a labda, ők viszont figyeltek, helyezkedtek, embert fogtak. „Általános betegsége ez a magyar labdarúgásnak, rossz beidegződés, amely ellen nem küzdenek kellő határozottsággal az edzők” – írta Ardai Aladár.

A futballválogatott is kitett magáért az Európa-bajnokság négyes döntőjéért küzdve. A franciákat parádés játékkal győzte le az első meccsen Párizsban (3:1). „Úgy látszott, hogy kétszer annyian vannak, mint a mieink. A francia játékosoknak nem volt erejük, hogy elcsípjék az elfoghatatlan labdát” – írta a L'Équipe, „győzelmi balettnek” titulálva a mieink produkcióját.

Itthon is nyert a csapat (2:1), ám a gratuláció mellett hangsúlyos volt, hogy „botladozva” vezették elő a két középhátvédes (Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc), két középcsatáros (Bene Ferenc, Tichy Lajos) formációt, de várható volt, hogy később „az új köntöst mindig a kellő eleganciával fogják viselni”.

A négyes döntőben még távol volt az elegancia. A spanyolok elleni 120 perces elődöntőben (1:2) éppen a két középcsatár (Albert Flórián és Tichy Lajos) miatt nem jártunk sikerrel – mondta Baróti Lajos szövetségi kapitány, hozzátéve, hogy „nem elég a veleszületett tehetség, a fejlett technika, megfelelő fizikai felkészültség is kell”. Ha megvan, kevesebb helyzet marad ki, s nem fordulhat elő, hogy például a spanyolok csak azzal nyerhetnek, hogy gyorsabban, pontosabban futballoznak. Arról nem beszélve, hogy „eléggé hiányos a magyar játékosok lövésbiztonsága”. Tegyük hozzá, hogy hiába voltak házigazdák a spanyolok, mi voltunk az esélyesebbek. Így aztán természetes volt, hogy a bronz­éremért 3:1-re legyőztük a dánokat, ismét 120 percben. Visszatekintve siker a harmadik hely, de figyelemre méltóbb, hogy Baróti öt helyen (!) változtatott a csapaton, bekerült Novák Dezső, Ihász Kálmán, Solymosi Ernő, Varga Zoltán és Farkas János – volt miből válogatnia.

És aztán már Tokió, a XVIII. nyári olimpia. A rajt előtt Egri Gyula, a magyar sport és a MOB első embere elmondta, hogy számvetést készítettek, s ennek alapján jók az esélyeink. Érdekes módon éppen azokat a sportágakat emelte ki, amelyekben érmeket szereztek a mieink: atlétika (3 ezüst, 1 bronz), birkózás (2 arany), kajak-kenu (1 ezüst), labdarúgás (arany), öttusa (1 arany, 1 bronz), sportlövészet (1 arany, 1 bronz), súlyemelés (2 ezüst, 1 bronz), torna (1 ezüst, 1 bronz), vívás (4 arany), vízilabda (arany).

Ez ugyebár 22 érem (10, 7, 5). Igaz, csak eggyel több, mint amennyit Rómában (1960) szerzett a magyar küldöttség, ám sokat nyomott a latban, hogy ezúttal tíz aranyunk lett, míg Rómában hat.

Az úgymond hagyományos sportágainkban (birkózás, labdarúgás, öttusa, vívás, vízilabda) éltek a lehetőséggel a mieink, jogos volt a következtetés, hogy a jövőben tartani kell a nívót, sőt emelni, ahol pedig nem jártunk sikerrel, sürgősen meg kell kezdeni a felzárkózást, legalább a középmezőnyhöz.

Szó esett arról is, hogy itthon sportáganként kell elemezni a tapasztalatokat. Nem kell itt bonyolult tudományos módszerekre gondolni, csupán a szakértelemre kívántak építeni. A módszer egyszerű: hol tart a világ, hol tartunk mi, mit kell tenni, hogy legalább utolérjük a világot.

Az pedig valós összegzés azóta is minden olimpia után, hogy „sokaktól többet kaptunk, mint amennyit vártunk, mások viszont kevesebbet nyújtottak annál, amennyit tőlük reméltünk. Mindez nem rontja az összteljesítményt, hanem kiegészíti egymást” – így a Népsport.

Azért a futballról itt is érdemes külön szólni. Ha másért nem, hát azért, mert miközben Lakat Károly és kiválasztottjai Tokióban vitézkedtek, itthon két meccset is játszott Baróti Lajos A-válogatottja. Csehszlovákia ellen 2:2 volt az eredmény, Jugoszláviát pedig 2:1-re legyőztük – mind a négy gólunkat Albert szerezte, igaz, ezúttal klasszikus center volt. A csehszlovákok mindkét gólja potya volt (Tóth László), a jugoszlávoké is kapushiba (Géczi István), így nem rossz ez a két eredmény. Főként azért, mert a később, 1966-ban, az angliai világbajnokságra utazók közül Bene Ferenc, Farkas János, Gelei József, Káposzta Benő, Nagy István, Szentmihályi Antal, Szepesi Gusztáv és Varga Zoltán szóba sem jöhetett, hiszen Tokióban volt.

Az esztendő mérlege nem rossz: futballban Európa-bajnoki bronzérem, európai kupadöntő, az olimpiáról pedig 22 érem, nem mellesleg tíz arany. És nem utolsósorban igény arra, hogy lépjünk még tovább.

Nincs ellenemre, hogy hasonlóan összegezhessünk 2024 végén is. Tudom, hat évtized alatt sokat változott a világ, meg minek örökké a múltat bolygatni. Bolygatni nem is kell, de egyáltalán nem árt tudni, mi volt.

Ha nekem nem hisznek, idézek A Prédikátor könyvéből: „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!