A pálcikaemberré vált politikus

Kéne egy szlogen! Ezt kiáltotta a politikus, majd amikor meglátta titkára elképedt arcát, a tenyerét is összecsapta. Gyorsan, gyorsan, olyan kellene, amit idézhetnek tőlem, odaírják a plakátomra, az újságok címként használhatnák. A titkár köhintett, kétszer is, próbálta elmagyarázni, hogy a szlogenek veszélyesek. Olyanok, mint vödörbe mert kútvíz, csak frissen oltják a szomjat.

Ha már mindenkit megitattam, senkit nem érdekel, mi lesz a maradékkal, felelte a politikus. Nem tudsz valami régi mottót, bölcsességet, ami illenék hozzám, kérdezte éneklő hangon, majd plakátpózba merevedve folytatta: olyat, ami évezredek óta sem poshadt meg.

„Milyen nevetséges, világ idegenje az, aki az élet dolgai közül bármin is csodálkozik”, jegyezte meg a titkár halkan, mintha csak magának mondaná. Nem szlogennek szánta, kicsúszott a száján. A politikus felhagyott a pózolással. Az ég felé nézett, és így szólt: na, valami ilyesmire gondoltam, csak ez bonyolult, gondolkozni kell rajta, s még az is lehet, nincs is értelme. Tudod, folytatta, a jó  olyan, ami felülemelkedik mindenen, felülről láttatja a dolgokat.

A titkár nem szólt, tárcsázott, valakivel beszélt, majd üzenetet pötyögött a mobiltelefonján. Miután végzett, a politikushoz fordult. Azt hiszem, tudom, mondta, mire van szüksége, uram. Vegye a kabátját, hűvös lesz. Indulunk, a sajtó is ott lesz. A baráti. Azok mihasznák, jegyezte meg a politikus, annyi agyuk sincs, hogy egy normális kérdést feltegyenek. Ha nem tőlünk kapnák a fizetésüket, a másik oldalon ácsingóznának. A politikus dühösen legyintett, fejében mottófoszlányok kavarogtak, de semmi használhatót nem tudott összekaparni.

„Írni és olvasni nem taníthatsz addig mást, míg téged meg nem tanítottak”, mondta a titkár halkan, majd elárulta, hová tartanak. A politikus vigyorgott. Az ötlet tetszett neki, nagyon is, csak az a szlogen, az hiányzott a fejéből.

Az autó a város közepén állt meg, egy park frissen lekaszált területén. A napkorong a házak kontúrja fölött izzott, súrlófényei mindent aranyló színbe öltöztettek. A park közepén egy hőlégballon gömbje bólogatott, rajta a párt logója, a politikus fotója és neve. Ezt meg mikor csináltad, ujjongott a politikus. Megveregette a titkár vállát, és úgy fordult kamarák felé, akár egy színész. Állát felszegte, kissé oldalra tartotta, a szebbik profilját mutatta a lencséknek. Már csak egy idézhető szlogen kellene, sziszegte a titkár felé, mire az így szólt: „Ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.”

Hosszú, közölte a politikus, nagyon is, a hőlégballonra sem férne fel, majd egy odakészített kislétra segítségével beszállt a ballonkosárba. Odabent megkapaszkodott, és rögtönzött beszédet intézett az időközben összegyűlt tömegnek.

A vakuk villogtak, a kamerák forogtak. A politikus arról szónokolt, hogy a dolgokat mindig felülről kell látni, teljes egészében, mert aki elvész a részletekben, az sosem nyújthat segítő kezet a rászorultaknak. A politikus beszédének ennél a pontjánál a titkárára nézett, de az a fejét rázta. Ez így még kevés, jelezte kezével, majd alig hallhatóan ezt mondta: „A felhajított kőnek nem rossz, ha leesik, mint ahogy nem volt jó, mikor felszállt.” 

A hőlégballon ebben a pillanatban elemelkedett a földtől. Lassan indult, a kosárból a politikus integetett. Emelkedett, hogy mindenre még jobban ráláthasson. Rá erre a parkra, rá a városa, az egész országra. Egyre hangosabban szónokolt, ahogyan a gömb a magasba vitte, a végén szinte ordított. A titkár intett neki, hogy hagyja abba, egy ponton túl már minden szó felesleges. Utazzon, élvezze az emelkedést, kapjon rálátást a dolgok lényegére.

A titkár ekkor a büféhez lépett, lángost kért, fokhagymásat. Békésen, nyugodtan tépte széleit, élvezettel falatozott, és közben ezt suttogta: „Az volna méltó az igazi férfiúhoz, ha úgy távoznék az emberi közösségből, hogy sem a hazugságot, sem az alakoskodást, sem az elpuhultságot, sem a gőgöt nem ízlelné meg.” Tudta, szlogennek ez se jó, de nem is azért mondta, nem is annak szánta.

A politikust vitte a hőlégballon, egy idő után lentről már csak vékony karjaival integető pálcikaembernek látszott, aztán pont lett, egészen apró, végül az sem.

(Az idézetek Marcus Aurelius Elmélkedések című gyűjteményéből valók. Fordította Huszti József. A fordítás alapjául szolgáló kiadás: I. H. Leopold: M. Antoninus imperator ad se ipsum. Oxonii, 1908)